A Természet szól hozzád…

A Conservation International „Nature Speaking címmel indított kampányt, azzal a céllal, hogy az embereket meggyőzze arról, nem alakíthatjuk kényünkre-kedvünkre a környezetünket anélkül, hogy nem számolnánk a következményekkel…

Nem is csinálhattak volna ezeknél hatásosabb, figyelemfelkeltőbb filmeket…

Remélem, minél több emberhez eljut a mondanivalójuk…

A rövidfilmekben híres színészek hangján szólal meg a természet: Harrison Ford, Robert Redford, Penélope Cruz, Julia Roberts, Kevin Spacey, Edward Norton, – magyar felirattal…

Mit mondana az óceán, az esőerdő, a víz, az anyatermészet, a talaj, a mamutfenyő, és a korallzátony?

Hallgasd meg a videót, mindenképpen érdemes…

Egyesek Természetnek hívnak, mások Anyatermészetnek… Több mint négy és fél milliárd éve vagyok itt. 22.500-szor hosszabb ideje, mint ti. Nincs igazán szükségem az emberekre, de az embereknek szükségük van rám. Igen, a jövőtök tőlem függ. Amikor gyarapodok, ti is gyarapodtok, amikor megingok, ti is meginogtok… vagy még rosszabb. De mérhetetlen idők óta vagyok itt.

Nálatoknál nagyobb fajokat tápláltam, és nálatoknál nagyobb fajokat éheztettem halálra. Óceánjaim, talajom, áramló vizeim, erdőim, mind magukkal vihetnek, vagy elhagyhatnak benneteket. Hogyan élitek mindennapjaitokat, vagy tekintettel vagytok-e rám, nem igazán számít nekem. Így vagy úgy, cselekedeteitek SAJÁT sorsotokat határozza meg, nem az enyémet. Én vagyok a Természet. Tovább fogok élni. Én kész vagyok fejlődni. És ti? A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok az óceán… Víz vagyok. A bolygónk többsége én vagyok. Én alakítottam őt. Minden áramlat, minden felhő és minden esőcsepp. Minden hozzám kerül vissza. Így vagy úgy, minden itt élő dolognak szüksége van rám. Én vagyok a forrás. Belőlem kúsztak ki. Az emberek sem mások. Nem tartozom nekik semmivel. Én adok, és ők elvesznek. De mindig tudok visszavenni. Ez mindig is így volt. Különben sem az ő bolygójuk. Sohasem volt. Sohasem lesz.

De az emberek többet vesznek el, mint ami jár nekik. Megmérgeznek engem, aztán elvárják, hogy tápláljam őket. Pedig ez nem így működik. Ha az emberek velem EGYÜTT és engem békén hagyva akarnak létezni a természetben, javaslom, hogy nagyon figyeljenek. Csak egyszer fogom elmondani. Ha a Természet egészségét nem őrzik, az emberek nem fognak életben maradni. Ez ilyen egyszerű. Én fütyülök arra, hogy emberekkel vagy nélkülük éljek, én vagyok az óceán. Egyszer elborítottam ezt az egész bolygót, és bármikor megtehetem újra. Csak ennyit akarok mondani. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok az esőerdő… Néztem őket, ahogy felnőttek itt. Elmentek, de aztán mindig visszajönnek. Igen, mindig visszajönnek az én fáimért, az ő rönkjeikért, az én növényeimért, az ő orvosságaikért, az én szépségemért, az ő menekülésükért. Mindig itt voltam értük, és több mint nagylelkű voltam. Olykor mindent odaadtam nekik. Most ennek örökre vége.

De az emberek olyan okosak, olyan okosak, annyira eszesek és ügyesek. Tudják, hogyan lehet dolgokat, bámulatos dolgokat készíteni. Akkor hát miért lenne még szükségük egy olyan öreg erdőre, mint én? Őserdőkre? Fákra? Ők levegőt lélegeznek be, én pedig levegőt állítok elő. Nem gondolkodtak el ezen? Emberek, olyan okosak, ki fogják ötölni. Emberek állítanak elő levegőt, mulatságos lesz nézni. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok a talaj… Ott vagyok a hegyeken és völgyekben, a szántóföldeken, a gyümölcsösökben. Nélkülem nem létezhet az emberiség. Mégis úgy bántok velem, mintha piszok lennék. Nem értitek, hogy csak egy vékony réteg vagyok ezen a bolygón? És tényleg élek. Tele vagyok organizmusokkal, amelyektől élelmiszereitek megteremnek.

Megtörtem, szenvedek, agyonhasználtak, beteg vagyok. Miattatok. Alig felére sorvasztottatok annak, ami mindössze 100 évvel ezelőtt voltam. Törődtök velem? Lassan porrá leszek. Talán bánhatnátok velem egy kicsit több tisztelettel. Gondolom, akartok még enni, ugye? A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok a víz… Az emberek számára egyszerűen csak vagyok. Olyasvalami vagyok, amit magától értetődőnek vesznek. De belőlem csak ennyi van. Belőlük pedig egyre több, minden egyes nappal. Esőként indulok a hegyekből, a folyókba és áramlatokba zúdulok, végül az óceánba kerülök. A körfolyamat aztán újra kezdődik. 10.000 évembe fog kerülni, hogy visszajussak abba az állapotba, ahol most vagyok.

De az emberek számára csupán víz vagyok. Csak úgy vagyok. Hol fognak rám találni az emberek, amikor milliárdokkal vannak többen a világon? Mi lesz velük? Háborúzni fognak miattam? Ahogyan minden más miatt is? Ez bármikor lehetséges. De nem az egyetlen lehetőség. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok a mamutfenyő… – Hogyan lehetsz olyan okos? – Gyermekem, én már nagyon régóta itt vagyok. – Igazából a mi fajtánk minden másnál hosszabb ideje itt van már. – Mindent láttam. – Tényleg? Például mit? – Láttam az időjárást, mindenféle időjárást. – És mindenféle lényt? – Igen. Először csak néhány bogár és pók volt, aztán egerek és patkányok. Nyulak, medvék és borzak. Aztán hirtelen megjelentek az emberek, és elszabadult a pokol. – Miért? Mit tettek az emberek? – A farkasból kutyát csináltak, a folyókból tavakat, belőlünk pedig épületfát.

Úgy kezdték használni a bolygót, mintha csak nekik szánták volna. Úgy viselkednek, minta lenne még egy tartalékbolygójuk. – Miért csinálják ezt? Miért nem értik meg? – Nem tudom. Ha nem jönnek rá, hogy a természet részei, ahelyett, hogy kihasználnák a természetet, talán nem is fogják látni már, ahogy felnősz. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Én vagyok a korall… azt hiszik, csak egy szikla vagyok. De valójában én vagyok a legnagyobb élő dolog ezen a bolygón. Akkora vagyok, hogy még az űrből is látni. De még mennyi ideig? Csaknem 250 millió éven keresztül nőttem. Aztán jöttek az emberek, és egyötöd részem eltűnt. Persze a tenger fenekén élek, és talán nem láttok engem olyan gyakran. De szükségetek van rám.

Felfogjátok, hogy minden tengeri élet egynegyede tőlem függ? Én vagyok a tenger neveldéje. A kis halak tőlem kapják a táplálékot. És elrejtőzhetnek a nagy halak elől. És tudjátok, hogy kik eszik meg a nagy halakat? Így van. Ti. Én vagyok a világ fehérjetermelője, ti pedig megnövelitek az óceánok hőmérsékletét, így nem tudok már itt élni. Amikor nagy viharok és szökőárak söpörnek végig az óceánon, erődítmény vagyok. Mégis szétszakítotok dinamittal, cianiddal mérgeztek. Íme, egy őrült gondolat. Ne gyilkoljatok tovább engem. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.

Virág vagyok… Igen, gyönyörű vagyok. Ezt már hallottam, és mindig így lesz. Imádnak a külső miatt. A zen megjelenésem miatt. De a lényeg az, hogy velem kezdődik az élet. Én táplálom az embereket. Minden gyümölcs tőlem származik. Minden burgonya tőlem, minden kukoricamag tőlem, minden rizsmag tőlem. Tőlem, tőlem, tudom. De ez az igazság. És néha a lelküket is táplálom.

Én beszélek helyettük, amikor nincsenek szavaik. Hangtalanul mondom azt, hogy: szeretlek. Bánatos vagyok hang nélkül. Inspirálom köztük a legnagyobbakat. Festőket, költőket, mintakészítőket. A múzsájuk vagyok. De azt látom, hogy az emberek alábecsülik a gyönyörű kis virág erejét. Mert az élet igenis velem kezdődik. És nélkülem véget érhet. A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.